Luigi, te vén róka, aki sosem közlekedtél egyenes úton, de mégis nagy szíved volt, remélem, élsz még. Luigi csuklóból vezetett, a háború utolsó éveiben még gyerekként kezdett dolgozni a nagypapa kötő-hurkoló műhelyében kesztyűt kötve a frontra indulóknak (nem rajtuk múlt, hogy az nem lett elég meleg), aztán végigküzdötte magát a proletár ötvenes, a nagyúri hatvanas, a digó hetvenes és a zavaros nyolcvanas éveken, míg végre Egerben, aztán nálunk kötött ki és folytatta, amit elkezdett: kötött. Apportként idehozta a múzeumba való gépeit, de ő úgy tekintett rájuk, mint termelő egységekre és végülis igaza volt. Szerette a "nightot", azaz az ukrán széplányokat, egyet fel is karolt belőlük, már hatvanon is túl, ez a lány lett a kitudjahanyadik, de biztos, hogy utolsó. Egy üzemi beszámolója során az anyacégnek egymás után sorolta a legyártott többezres szériákból álló cikkeket, majd a sor végén felkiáltott: "hoppá, ezt úgy látom, kétszer is sikerült legyártani!" Ez lett a veszte, Erdélyben kezdett új életet, Kindertojásba való mütyüröket szerelt össze, elpusztíthatatlan volt. Luigit mindenki úgy hívta Gigi, meg úgy, hogy sedano, mert Luigi megbolondult a zellerért, ette levesben, főzelékben, de legjobban sütve szerette, talán innen táplálkozott az életereje és a humora is. Kíváncsi lennék, mit szólna ehhez az újhullámos zellerhez, szerintem finom, de az biztos, hogy mindenkinek az elvárásán túltesz, ugyanis a zellertől általában semmit se várunk el.
|