Mai   japán   teaiskolák

Mára a wabi-sabit korábban elválasztó jel kötőjellé vált és olyan sokféle tartalommal telítődött, hogy lépten-nyomon wabiba ütközünk, ha modern épületeket, múzeumokat látogatunk, festményeket, performance-okat nézünk, vagy logót tervezünk. Ma azt is szinte lehetetlen kideríteni, mit is gondolt valójában Rikyu a wabi-sabiról és a teaszertartásról, mivel minden ezzel kapcsolatos ismeretünk másodkézből származik.

A legfontosabb dokumentum, a Nanbo Roku feltehetően Rikyu halála után, tanítványa, egy Sakaiból származó buddhista szerzetes tollából származik. Néhány tanítványa szerint ez a munka csupán művészi hamisítvány, amire abból a tényből következtetnek, hogy a mű egyetlen hiteles másolatát Tachibana Jitsuzan egy szamuráj és teamester fedezte fel, Rikyu halálának századik évfordulóján. A másik alapmű, a Yamanoue Sojiki egy a Rikyu által a teaszertartások során használt teaeszközök és kiegészítők jegyzéke, ahogy azt tanítványa Yamanoue Sogi megfigyelte. Mindkét könyvet gyakran használják a tea és a wabi-sabi összefüggéseinek legkülönfélébb ideológiai igazolásául. Magában a teaszertartás folyamatában a személyes véleményt és elképzeléseket legtöbbször igyekeznek kizárni. Még a legapróbb kézmozdulatok és pozíciók is milliméter pontossággal vannak leírva, ráadásul ezek a konvenciók évszázadok óta változatlanok, bár hozzá kell tennünk, hogy éppen Rikyu volt az, aki rituálé és racionalitás, a legkisebb energiafelhasználás maximális figyelembevételével leírta a mozdulatok milyenségét és logikai sorrendjét. Körülbelül száz évvel Rikyu halála után a tea művészete a tea útjává (chado) vált, ami látszólag egy vallásos, spirituális gyakorlat volt. Ez az átváltozás nem hagyta érintetlenül a tea szertartás szívének számító wabi-sabit sem, ami tovább redukálódott, egyszerűsödött, s egy végleges szereposztásban és szövegkönyvben kristályosodott ki. A wabi-sabi a legjobb úton volt afelé, hogy gazdag, csillogó és gyönyörű legyen.

  Ezek a teaiskolák a túlélés érdekében gyakran megmerevedett, nehezen átlátható rendszerbe kényszerítették a jelentkező növendékeket, de az is igaz, hogy az intézményesült teaiskolák élő múzeumként járultak hozzá a hagyományos formák állandóságának fenntartásához. Az ismétlés, a gyakorlás a legjobb eszköz a hagyomány életben tartására. Azt is hozzá kell tennünk, hogy a teaművészet bizonyos szempontból az egyik utolsó mentsvár volt a modernizálódó, a nyugati szokásokat nyakló nélkül vedelő és alkalmazó Japánban a wabi-sabi számára. Az intézményesült teagyakorlás egyúttal meditációs gyakorlatként is érvényesült. A mechanikai formák nem gondolkodó ismétlése hatékonyan segít a létezés megélésében és felfogásában; sem művészi, sem más jellegű döntéskényszer nem vonja el a meditáló figyelmét. Ennek a gyakorlási módnak egy másik nem kevésbé fontos aspektusa az a Zen által közvetített tapasztalat, hogy nem a nyelv, hanem a test a tudás és a technika hordozója. Ezért aztán a tea a formák ismétlésének tanulására fókuszál.

A wabi-sabi többé már nem a tea ideológiai, vagy spirituális alapköve. Ma már bármire mondhatjuk, hogy úgy szól, úgy néz ki, mint a wabi-sabi. A pontos szavak és a stilizált formák kikoptak eredeti jelentésükből, s a teaiskolák olyan új jelszavakat tűztek zászlajukra, mint a „világbéke” vagy „az emberek közötti kommunikáció elmélyítése” Ma visszatekintve úgy tűnik, hogy az emberek közötti komunikáció, mégha létezett is mint cél, nem volt elsőrendű Rikyu wabi-sabi teaművészetében. A Nanbo Roku szerint a tea gyakorlását végzők nem kell figyelmet fordítaniuk arra, hogy mozdulataikat, cselekedeteiket szinkronizálják a vendégekével, hanem a spontán cselekvéseket részesítette előnyben. Más szóval: ne gondold, hogy az emberi kötelékek alkalmasabbá tesznek a lehető legmagasabb színvonalú wabi-sabi pillanat elérésére. A wabi-sabiban tárgyak és személyek azonos súlyúak. A wabi-sabi nem humanitárius filozófia, nem az élet szentségét, vagy ember emberrel szembeni jó, vagy gonosz kapcsolatában foglal állást.

Sok-sok évvel a wabi-sabi eredeti jelentésének elvesztése, vagy kitágulása után az ortodox teatársadalom kortárs művészeket és disegnereket hívott segítségül, hogy megkíséreljék a wabi-sabi kapcsolat felélesztését. Tették ezt nemzetközi környezetben. Sabie (Sa= tea, Bi= szépség, e= találkozni, annyit jelent találd meg a tea szépségét) ez a neve egy progresszív, a teával foglalkozó modernkori szervezetnek. A Sabie vezetője Masakuzu Izumi a második legnagyobb teaiskola vezetőjének másodszülött fia (tehát nem iemoto). Manapság a csoport művészeti kulturális irányát Ikko Tanaka, (a japán grafika doyenje) és Junji Ito (híres kritikus és művészeti vezető) határozza meg.

Ennek az új wabi-sabinak a filozófiai alapja egy már Rikyu által is idézett régi Zen bölcsesség felelevenítése:

Ichi go, Ichi-e

Első (tea)találkozás, utolsó (tea)találkozás,

ami annyit jelent, hogy maximális figyelmet kell fordítani mindenre, ami saját életedben, ebben a pillanatban történik. LÉGY ITT, MOST. Hogy ez az újkori wabi-sabi szerű érzés mennyire segít majd új spirituális erkölcsi tartalmak kifejlesztésében és a régiek felidézésében, az még a jövő zenéje.