| A koreai eredetű teáscsészék (japánul korai chawan) első japán említése 1537-ből való. (Hayashiya Seizo: Chawan Hensen Shiryo - Tea szertartásokon és találkozókon használt teáscsészék jegyzéke). A következő 1554-ből amelyben egy Sakai polgár, Ichioken Sokin a Chagu Bito Shu című regiszterben koreai teáscsészéket sorol fel a japán Seto, Kochi, Shigaraki, Bizen áruk mellett. A díszes, csillogó Tenmoku csészék „a múlt drága kincseivé” váltak és átadták helyüket a nehéz idők súlyos esztétikájának. A koreai Yi dinasztia kerámiáit mind Korai néven illették. Ezeket két nagy korszakra szokás osztani, Toyotomi Hideyoshi koreai kalandját megelőző és az azt követő időszakra. Az előző korszak szülöttei a koreai emberek mindennapi szükségleteit kielégítő egyszerű, rusztikusan szép kerámiatermékek voltak, míg a koreai hadjáratot követően már a szándékolt, az importőr igényeit kielégíteni kívánó teamesterkedés példányai. Ezek a csészék sok évtizeden keresztül némák, névtelenek maradtak, csak időnként említik megjelenésük szokatlanságát, vagy alakjukat, formai jegyeiket.
Az első időszakot természetes kerámiának is nevezzük és minden esztétikai és technikai jegyét megtaláljuk a lentebb bemutatott Nagy Ido chawanban.. Az 1500-as évek vége felé történelmi forrásokban a koreai teáscsészékre való utalások száma egyre nőtt, mígnem 1590-ben Yamanoue Soji így ír: „Megtaláltam a legjobb Ido teáscsészét…” Majd hozzáteszi, hogy a kínai csészéket teljesen felváltották a koreai, hirtelen égetésű csészék és a hazai gyártású Seto csészék. Az Ido csészék közös tulajdonsága a barnás, vöröses máz, széles száj, nyílszerű, kissé hullámzó él, szűk talp. Az Ido teáscsésze szépsége naturalisztikus, pillanatba sűrített, esetleges, jóleső, mellette a Tenmoku végletesen szép, fájdalmasan távoli és technicizált.
Az Ido teáscsészék nem teáscsészének készültek, használatuk sokkal általánosabb volt, ezért a hozzáképzelt funkcionális értékek is sérülékenyebbek. Összeségében az Ido csésze a rögben fakadt, szándékolatlan, vagy jóhiszemű, natív művészi magatartás emblematikus példája. Az Ido csészék, a dísztelen szépség kerámiájának leghíresebb példánya a fentebb említett és a fenti képen látható Kizaemon teáscsésze, az egyetlen koreai eredetű teáscsésze, amit nemzeti kincsként tartanak nyilván Japánban. A csésze története, a tea, a wabi esztétika, a Nyugat wabira és Japánnak a Nyugatra adott reflexiójának tökéletes leképezése.
Az Ido teáscsészékkel új kategória született mind a teaeszközökön, mind a kerámiaművészeten belül. A tea szeretők és ismerők hajlamosak tárgyaikat és teáikat névvel nevezni. Mivel a műtárgyak vagy a teák gyakran voltak beszélgetés, ítélet, vélekedés, vagy vita tárgyai a név praktikus célokat is szolgált, egyúttal azt is jelentette, hogy a tárgy egy mesterdarab, egy meibutsu, ami azt jelenti "névvel rendelkező dolog". Ha a mester ismeretlen volt, a tulajdonos vált a keresztapává. Néhány Ido teáscsészét a használat helye után neveztek el., mások elvontabbak voltak (híres csésze pl az „Öreg szerzetes”, vagy a „hegy és víz”).
Kizaemon egy ember neve – Takeda Kizaemon egy osakai kereskedő volt, a csésze tulajdonosa. A csésze a XVII. sz. elején Honda Tadayoshi, Noto urának tulajdonában állt. 1634-ben Nakamura Sosetsu, a híres Sakai illetőségű teamester kezébe és tulajdonába került. 1751-ben Toshi Ieshige, majd 1775-ben Matsudaira Fumai lett az új tulajdonos, aki nagy teáscsésze gyűjtő volt és 550 ryo-ért (ez egy vagyonnal felérő összeg volt) vette meg, majd 1818-ban ezekkel a szavakkal adta fia tulajdonába. „Ez a világ egyik legkifinomultabb kerámiája, örökké vigyáznod kell rá”
De a Kizaemon csésze a legenda szerint bajt, betegséget és halált hoz tulajdonosára. Miután a nagytekintélyű Matsudaira úr is hamarosan megbetegedett, a család először össze akarta töretni a csészét, de végül megőrzésre a kyotói Daitokuji templom altemplomának adták át. A csésze egészen különleges módon tárul a szerencsés látogató elé. Öt fadoboz rejti, amik egymás után tárulnak fel, végül gyapjú és selyem öleli körbe. A teáscsészék patinaként hordják magukon az időt és az elfogyasztott teák sokaságát. A használattal összefüggő, a repedések közé beivódott és a mázra is némi árnyalatot adó tea tannin, de még a kisebb horzsolások és repedések is nagyban növelik egy csésze értékét. A Kizaemonon jól látjató 550 év teáinak, találkozóinak, szertartásainak rajzolata.
„Ez az egy teáscsésze a legszebb a világon, azt mondják, magában hordozza mindannak az esszenciáját, amit a tea nyújthat.” – írta Yanagi Soetsu (1889-1961) egy japán esztéta, "Az ismeretlen művész – a Kizaemon teáscsésze" c. esszéjében, ami a hetvenes években Nyugaton is széles körben ismertté vált. (a tanulmány eredetileg 1931-ben jelent meg és 1972-ben publikálták angolul egy Yanagi emlékkötetben a "The Unknown Craftsman: A Japanese Insight into Beauty" címmel). A Kizaemon teáscsésze valószínűleg a XVI. sz. végére datálható, ismeretlen mester műve. Ebben az időszakban a kerámiában addig kizárólag befogadó, importáló Japán két rövid, sikertelen hadjáratot vezetett Koreába. A hadjáratban résztvevő hadurak jól képzett, neves kerámiaművészeket csábítottak, vagy hurcoltak magukkal haza, ahol aztán helyi műhelyeket alapítottak és lefektették a mai japán kerámiaművészet alapjait. Ugyanakkor az akkori művészek műtárgyai teljességgel névtelenek voltak. Nem létezett rendelés, a csésze, vagy tálca létrejött. A műtárgy a mű élvezőjén és a teán keresztül lelt jelentésre. Az addigi kisebb-nagyobb fogadásokon főszereplő kínai luxusműtárgyak szerepe éppen a hírnév volt, a Kizaemon csészéhez hasonló darabok ellenben maguk segítették egy új esztétikai világnézet kialakulását. A wabi filozófiája többek között éppen ezekben a műtárgyakban született meg.
Ezt a nagyon is világi művészeti-filozófiai mozgalmat nagyon kisszámú csoport támogatta és hívta létre összességében talán százan, ha lehettek; teamesterek, papok, kereskedők, akik ismerték egymást, találkoztak, vitáztak és aktívan alakították az új értékrend kereteit. A koreai kerámiáknak több válfaja is ismert volt, így az Unkaku (zöld mázú, a máz alá dolgozott mintákkal) Mishima, hakeme, vagy Kohiki, amelyeket, összességében a színtelen mázú, sima felületű kerámiákat ma Koreában punch’ong kerámiának hívják. Az Ido azt jelenti forrás. Forrás, ami vizet (ebben az esetben az élet vizét, tehát teát) ad. De hogy nevezhetnek egy teáscsészét forrásnak?
A csésze köré egész legendárium, sőt ceremónia épült, és éppen ennek a műtárgynak az okán határozták meg azokat a formai jegyeket is (nanatsu no midokoro – hét hely, amit látni kell), amik ennek és minden teáscsészének a természetét adják.
- A talp formája
A viszonylag magas talp jól láthatóan elvágott, belsejét alulról szintén kivájták, ezzel olyan hatást értek el, mintha egy, a csomója alatt elvágott bambuszba néznénk. A vájatban kis csúcs emelkedik, aminek tokin a neve emlékeztetve a hegyi elvonultságot választó buddhista szerzetesek fejfedőjére.
- Az elválasztó karikák nyomai: Az Ido csészéket gazdasági megfontolásból halomban égették úgy, hogy a csészék peremét karikákkal, vagy ékekkel védték a mellette, vagy alatta álló csészétől. A Kizaemon csésze belsejében jól látszik az égetés után eltávolított tartókarika nyoma. A halom tetején és alján lévő csésze csak egy nyomot viselt, a halom belsejében égetett csészéknek kettő jutott, alul és felül egyaránt.
- Formavilág: a koreai teáscsészéket nem kerámiamesterek készítették, hanem mindennapi használatra alkalmas eszközként csak úgy, munka után, önellátó gazdaságokban élő parasztok, földművesek, kézművesek. Lábbal forgatott primitív fakorongot használtak alakformázásuk gyors volt, ez az elnagyolt formázás hagyott nyomot a csésze falának spirális jegyein, illetve magának a falnak az asszimetrikusságában. Nem egyszerű szándékolatlanság, hanem mesteri szándékolatlanság és esetlegesség nyilvánul meg rajta.
- A perem formája: a legjobb teáscsészék pereme hullámos, ezen tizenegy található, megintcsak a korongozás tökéletlensége miatt. Ezek a hullámok már kötelező formai jegyként kerültek át a rakuba.
- A tea-medence. Miközben a mester az agyagot korongozás közben egy lapátot a belső oldalon tartva felfelé húzta, spirális nyomok maradtak a felszínen, a csésze alján pedig, ahonnana kiindulva a splatni kihúzta az anyagot, lyuk maradt. Itt áll meg, mint egy tócsa, a tea maradéka ivás végén.
- A széles forma lehetővé teszi, hogy teakészítéskor a teát széles mozdulatokkal, nagy ventillációval készítse el a teamester, ami még ízesebb italt ad.
- A töredezett máz. A csésze aljáról a vastagon maradt agyagot levágták, az így keletkezett durvább felületen a máz jobban tapadt és gyöngyszerű képződményekben gyűlt össze. Ezt Kairaginak (szilvavirágszirom) hívják.
Az Ido teáscsészék idővel több kategóriát alkottak. A Kizaemon féle csészéket Ô-Ido, azaz Nagy Ido névvel illették, ami nagy méretükre és különlegesen magas talpukra vonatkozott. További alapformák: - Ao-Ido (Kék Ido) az általánosan elterjedt barnás arany szín helyett kékes árnyalatú csészék- Ko-Ido (kicsi Ido)- Ko-kannyû (finoman töredezett máz)- Idowaki – utánérzés: nem igazi Ido, de hasonlít hozzá… A teatörténelemben egész sor Ido teáscsésze vált emblematikussá, így például Takeno Jo’o fehér mázas Ido chawanja, vagy Rikyu több tanyíványának csészéje. Ezzel szemben magának Rikyunak nem maradt fenn saját, kedvelt Ido csészéje, ő úgy tűnik egy másik stílust tett magáévá. Rikyu hatása csupán annyi volt, hogy az Ido csészék közül a kisebb méretűekről tett említést, talán ezeket preferálta, ezeknek használata egyébként ma is nagyon tanulságos. |
Online teabolt
Nyitólap
