A   wabi   teaház

Souju és az őt követő Takeno Joo életében 1560-ig Japán a teljes anarchia korát élte. Az élet, a vagyon relatív fogalommá vált. A városok veszélyes helyekké voltak, amiket a fáradtságos gerillaharcok helyett az egymással vetélkedő hatalmi csoportosulások egyszerűen, negyedről-negyedre haladva felégettek. A falvak sajátos és erős önvédelmi rendszert alakítottak ki, és a helyi hatalmasságok vazallusaiként élték túl a kort. A kolostorok elszegényedtek, sok templom, amely megpróbálta megőrizni földjeit, teljesen a harcok martalékává vált. A hatalmi erőviszonyok oszcilláló változása közepette egy-egy szekta kiterjeszthette befolyását, de virágzása kérészéletű volt. 1536-ban a Hokke szekta templomait és vele együtt egész Kyotót, immár sokadik alkalommal a földig rombolta a rivális szektával szövetkező egyik hadúr. A szövetségek és a hűbéri függés szövete a társadalom legapróbb sejtjeire is kiterjedt. A vidéki hadurak léte állandó harc volt a túlélésért. A vereség egyenlő volt a teljes megsemmisüléssel. A vesztes szamuráj elvesztette vagyonát, birtokait, gyermekei rabszolgasorsra jutottak, vagy éhenhaltak, élete értelmetlenné vált. A győztesek természetesen a vesztesek kárára jutalmazták vazallusaikat és ami még fontosabb, rendkívül szoros ellenőrzés alatt tartották a már kiépített rendszert. A hadurak kiskirályságokat hoztak létre, melynek jól körülírható határait folyamatosan tágítani igyekeztek. Ez a folyamat egészen addig tartott, amíg az egyik hadúr végül minden vetélytársát legyőzve egyesítette az országot.

Sajátos szerep jutott ebben a kaotikus korban a kereskedőknek, akik élelemmel és fegyverekkel látták el a harcoló feleket. A megtollasodó iparosok, kereskedők csupán megtűrt tagjai voltak ennek a rendszernek, akik igyekeztek mindenkivel jó viszonyt ápolni. Ezt az adott körülmények között leginkább saját székhelyükön egy szegényes, különösebben nem nagy értéket képviselő kunyhóban tették. A felek érdekei, szándékai, sokszor életük utolsó előtti estéjén egy teáscsészében találkoztak.