Japán   tea,   kínai   tea

   Az alábbiakban elmesélteknek nem kell különösebb jelentőséget tulajdonítani, a történetnek a látszat és a szarkasztikus hangvétel ellenére nincsenek sem nyertesei,  sem vesztesei, de még csak tanulsága sem.

  Egy magazin műsor a sok közül, késő délelőtt, vagy kora délután kerül majd adásba, amikor csak a legádázabb kismamák dacolnak a Tv előtt egy zöldségszeletelő megvásárlása és az ebéd utáni büfiztetés között.  A téma az őszi teázás, ami így, itt és most, könyörtelen fantáziájú szerkesztők kezében önálló fogalom párrá lép elő és egyszersmind megelőlegzi a műsor hangulatát. Ráadásul a műsornak szponzora is van, de erről a szereplők mit sem sejthetnek, mert az felettük áll. A baloldali elkötelezettséget játszó adó stúdiója jobboldali elkötelezettségéből profitáló adónak gyárt éppen műsort, de a puszták népének teája helyett az izgatott műsorvezető kérdésekkel telve szertartások és jó teák után érdeklődik. Ezek a műsorok Nyíregyházától a kis magyar Hollywoodig egy kaptafára készülnek, ritka az olyan alkalom, amikor valóságos érdeklődés és érdemi információ szivárog át az ebédlőasztal mellé. A TV ebben a formájában kétségtelenül halott, de legalábbis értelmetlen, ami nem jelenti azt, hogy nem marad fönn. Mi viszont, akik meghívást kaptunk, gyanútlanul a legjobb formánkat adjuk, néző és a stúdió vesztére.

Tehát

• "Mi a jó tea a filteres teával szemben?"
• "Miért nem ismerik a magyarok a teakultúrát?"
• "Mi a teakultúra,
• milyen szertartások vannak,
  
• és az obligát kérdés, milyen a hatása….”
  

Az egyetlen lehetőség az igazmondás; így ezen a reggelen, ami az adáskor majd vénasszonyok nyarát idézi, de a felvételkor még záporos reggelbe burkolózik, az elvárásokat meghazudtolóan széles skálán  kezdünk beszélgetni. Például arról, hogy a teával kapcsolatos fogalmainkat ezerszeres hatás érte saját környezetünkből és éri még ma is; hogy nincs jobb, vagy rosszabb tea, mert a tea útján a tisztelet az útjelző, nem pedig a másik kritikája, vagy legyőzése; hogy teamesterek az alánk illesztett inzert ellenére tulajdonképpen nem léteznek, ahogy teaszertartás és teakultúra sem. Szinte hallom, ahogy a  kőbányai lakások konyhájában kiesik a háziasszony kezéből a fakanál, a képernyő elé kuporodva felhívja a férjét;"nézd azonnal a  12-es csatornát, most van adásban, hogy a teakultúráról alkotott eddigi képünk legalábbis finomításra szorul….

Baj van, mert nem a sablon szerint alakul a műsor, a műsorvezető próbál egyre magasabb labdákkal szerválni, türelme fogytán, aztán amikor teát készítünk és kérdések repülnek fel a kanna mellől a víz hőfokát és kiöntési módját illetően is, némileg elveszti türelmét és két diplomájára hivatkozik. Végül feltesz egy utolsó, mindkettőnk számára mentőnek szánt kérdést:

• „- Mi a különbség a japán és a kínai teakultúra között? „

 Utánam kizárólag kínai teákkal foglalkozó teaszakértő érkezik, rögtön hivatkozok is rá, majd megpróbálom vázolni a Kína és Japán között egész történelme során fennálló "köldökzsinór-szerű" viszonyt, nem elfeledkezve Koreáról, a katalizátorról, megemlítve, hogy egységes kínai teakultúra bizonyosan nem létezik, hiszen a városi mindennapok teafogyasztási szokásai jelentősen különböznek az őserdei natív teától, vagy a kifinomult gongfu cha sokféle változatától. Elmesélem ott is, most is, hogy a legjobb kínai teaművészek kötelezőnek érzik, hogy 2-3 évet Japánban tanuljanak és legalább egy évet Európában is eltöltsenek. A japánok pedig mellékesen a maguk részéről szívesen járnak olasz stylist iskolákba. Csak úgy…  A tea világában (sem) léteznek ilyen általánosító ítéletek és kifejezések, minden csak az adott helyzetre lehet mérvadó. Minden mozog, változik átalakul és nincs, aki átláthatná, vagy eldönthetné mi és mikor a jobb.

 A csalódás szinte tapintható a stúdióban, a teakészítés vágóképeit gyorsan felveszik, engem lekevernek aztán kikeveredek a folyosóra, ahol éppen egy nagyon jó amerikai futballmérkőzés megy. 

"Ne akarj túl sokat – mondom az utánam következőnek – próbálj egyszerűsíteni."

Az én hatásom, vagy sem, nem tudni, de a műsorvezető az új klienst szinte a tenyerén hordozza, a szerkesztő is rászólt a fejhallgatójára; a háztartásbeliek és a többi néző nyugalma érdekében hozzanak össze valami leadhatót, filozófiával mostmár tele a padlás.  

• - Ez a csésze itt mi, pontosan mi a neve?

• - Ez egy teáscsésze.

• - És ez itt, ennek mi a neve?

• - Ez egy teáskanna, az a neve, hogy teáskanna.

 .......

• - Mi a különbség a japán és a kínai teakultúra között?

   Ezen a ponton kimegyek a folyosóra. A szponzor egyetértésével behurcolt, majd kihurcolt teás kellékek körül éppen néhány call girl és a kínai teaszakértő hozzátartozója sündörög. Kezükben egy rakucsésze, Frederic Pagace deklaráltan utolsó, mélykék, antracit és beige kontrasztjára épülő, szép  és fájdalmasan drága csészéinek egyike. Pagace felesége koreai, ő maga Koreában és Japánban is tanult, elsősorban frenetikus, ötletes képzőművész, a tea csak egy kiruccanás volt, de a Pagace csészék a nyugati interpretációk legjobbjai közé tartoznak. A TV-ben a New Orleans Saints irányítója éppen passzol, én elkezdek pakolni.

• - Mi ez, hamutartó? – kérdezi a kínai tea rajongó, kezében a raku költeménnyel.

Ennyi is elég lett volna. Ez a különbség a kínai és a japán teakultúra között.

A műsor visszhangja még nem ért el hozzánk.